Balatonszemes folyt.

Másnap reggel 9 -fél 10 körül keltem és nagy örömmel konstatáltam, hogy bár valószínűleg mi kerültünk legkésőbb ágyba a háromig tartó séta miatt, nem én nyertem a Ki alussza ki a krumplikat a földből? - versenyt. :) Bőségest reggelit tartottunk mindenféle zöldséggel és felvágottal, aztán a mosogatás után jóformán rögtön elkezdődött az ebédkészítés is. Mivel ehhez nem kellettek/kellettünk sokan, a társaság szétszéledt. Én a krumplipucolásban való segédkezés után szöszmötöltem kicsit a szobában.
Aztán a Padmesélő barátom meglepett. Kaptam tőle egy olajpasztell készletet. Csak úgy... mert neki úgyis van másik Hát azt hiszem, mondanom sem kell, hogy meg sem tudtam szólalni. A belső vigyor és a külső bizonytalanság jól összekutyulódott bennem. Biztos? tényleg? hű... te jó ég! Ez gyönyörű.. és ... köszönöm. Hebegés, szótlanság, zavart öröm. Nagyon jól esett. :) Mondta, hogy ő hátra megy a kertbe (jó nagy biokert volt a kemping aljában, alias csalános) rajzolgatni. Bólogattam, rendben, majd később csatlakozok. Kibontottam a friss készletet, beszívtam az illatát, végigsimítottam rajta, ámultam, barátkoztam vele kicsit, aztán lelkesen elindultam hátrafelé.
Volt ott egy diófa, aminek éreztem, hogy nem fogok tudni ellenállni. De miért is kéne?

Hát ahogy odaértem a fához, felnéztem rá, fogást kerestem rajta, és nem kellett sok, már fönt is voltam. :) Jó magas volt. Mondjuk nagyon messzire nem láttam (bár nem is néztem), a táborlakók közül sem láttam senkit, de nem is igazán érdekelt, a fával barátkoztam. Néztem a leveleit, a kérgét, aztán az égre tévedt a tekintetem. Töltekeztem. Természet, béke, nyugalom. Tiszta idill. :D Pár perc múlva láttam, hogy padmesélő barátom jön elő a csalánosból kezében papírjaival, olajpasztell készletével. Lejjebb másztam, mondtam neki, hogy nemsokára csatlakoztam volna. Ő a meleg elől menekült vissza a diófáig. Lehuppantunk a földre, a fának vetettük a hátunkat és kértem, mutassa meg, hogy kell bánni az olajpasztellel. Egy jó darabig csak néztem, ahogy rajzol.

Szeretem nézni, ahogy mások alkotnak. Kicsit később beszélgettünk is, aztán mikor nagyjából késznek nyilvánította a rajzot, megmutatta hol ücsörgött a csalánosban, meg hogy mi is van arra. Nem sokat időztünk el, mert mivel a tulaj szabadon hagyott nőni mindent, ami csak megtelepedett a hátsó kertben, ezért a csalán lelkes burjánzásba fogott és gyakorlatilag az egész területet meghódította. Elől már készen várt minket a paprikás krumpli. Nagyon finom volt, csak mivel alig másfél órája reggeliztünk, és sem a reggeli, sem az ebéd nem volt kevésnek vagy könnyűnek mondható, igencsak bepunnyadt a társaság nagy része. Nálam ehhez az alapállapothoz hozzájárult a viszonylagos kialvatlanság és persze meleg is volt…

Megint hátra menekültünk a diófa árnyékába. Sziesztát tartottunk. Szó szerinti csendes pihenő volt, mert alig-alig szólaltunk meg.
Csak feküdtünk, néztük a fa lombját, a felhőket, a hangyákat a fűben vagy éppen a szemhéjunkat belülről… mikor mit.

Én egy idő után el is szundítottam. Mire felébredtem, megjött a fiú, akivel az eredeti tervek szerint Széplakon találkoztam volna. Kicsit csipkelődött, hogy már mióta itt van és engem keres, meg telefonon is hívott meg minden, de csak nem talált… bla blaa blaaaa… Én meg csak néztem rá mosolyogva, álomködös tekintettel, és őszintén nem érdekelt a puffogása. Lassan összeszedtem az ébrenlétem, föltápászkodtam, aztán előre mentünk a többiekhez.

Csoportképet csináltunk, beszélgettünk, aztán irány a part. Nem fürödtem. Kint maradtam a parton fotózgatni, szöszögni, cuccokra vigyázni. Aztán mikor kijöttek a többiek is, még beszélgettünk, de nem sokáig, mert indult a vonatom.

Sajnáltam, hogy el kellett jönnöm, de hát reggel kelni kellett, hogy jöjjek a nagyimhoz. Örültem, hogy lementem hozzájuk. Jövőre megpróbálok majd az egész táborra menni, nem csak lelátogatni.