Pierrot

Ez a bejegyzés az, amiben elmesélem majd a múlt pénteki (máj. 15) Pierrot koncertet.
:)
Ez most elnapolódik, míg lenyúlom anyától a fotókat, amiket csináltunk... addig is másról szeretnék mesélni, szóval így hagyom itt ezt egy kicsit.
----------------------------------------------------------------------------------------

2009.06.17.
Most jutottam el odáig, hogy rászánjam magam, erről is meséljek. Egy hónap után... ügyes. Na mindegy, kezdjünk bele.

Anya már jóval a koncert előtt (kb egy hónappal) megjelent egy szórólappal, miszerint a Tündérkertben Pierrot est lesz, mi lenne, ha mennénk. Menjünk! Így aztán a még szülinapomról maradt Anya-Lánya pénzből úgy döntöttünk, hogy egy együtt vacsi-zene-est lesz.
Egyikünk sem Pierrot-fan, én igazából nem is ismerem a számait, úgyhogy mikor elhatározásra jutottunk, Youtube-on keresgéltem, ízlelgettem kicsit, hogy ismerkedjek a zenéjével. Azt újból megállapítottam, hogy nagyon szimpatikus ember, de nem érzem/éreztem, hogy a zenéje teljesen az enyém lenne.

Az est maga kellemes élmény volt, bár továbbra sem érzem, hogy a szívem közepébe lopta volna magát, de valahogy olyan kellemes kisugárzása van Pierrotnak, hogy jó volt benne lubickolni. Néha zavart, hogy úgy éreztem túl sok a póz az éneklésében és nem egészen harmonizál az, ahogy dalol azzal, ahogy érez, pláne nem azzal, amiről énekel... ez kissé összezavart párszor, de aztán arra jutottam, hogy végülis az ember olyan sok különböző dologból áll össze egésszé... mivel ezeket az egymásnak látszólag ellenmondó dolgokat összekötötte Ő maga, mégiscsak rendben kell, hogy legyen. Ezzel félre is söpörtem a zavaró gondokat és figyeltem a rezdülésekre. Dallamra, énekre, arcjátékra - mikor mire. Élveztem. Szeretek figyelni.

Mikor a zenei szünetekben mesélt illetve kérdésekre válaszolt, azon kezdtem töprengeni, hogy vajon a művészek, alkotók (vagy legalább közönség előtt szereplő/nyilatkozó emberek) vajon törvényszerűen mind a kérdéstől elkanyarodva beszélnek dolgokról, vagy ezt kifejlesztik magukban, mert elvárásnak érzik. Egyszerű kérdésre hosszú filozofikus válasz... néha jó, sokminden kibukik belőle, érdekes dolgok, megfontolandó gondolatok, de néha egyszerűen csak fárasztó. Itt helyenként jól esett, máshol terhelt a hosszú fejtegetés.

Egy gondolat azonban alaposan megragadt a fejemben. A Zenéről, a zenélésről és arról beszélt, hogy ebből már nem nagyon lehet megélni. Azt mondta, hogy mára egy közeg lett a zene (és a zaj), már nem úgy hallgatnak zenét az emberek, mint régen. ... És tényleg - természetes, a mindennap általános része, hiszen rádió, zenecsatorna, a metrón mindenki fülhallgatóval stbstb és valószínűleg mint ilyen természetes dolgot sokszor nehezebb értékelni vagy egyáltalán odafigyelni rá. Ez azóta sokszor eszembe jut, mikor bekapcsolom a zenét, vagy észreveszem magam, hogy föl sem fogom, mit hallgatok, csak legyen valami alap. Néha kikapcsolom. Legyen csend - bár igazi csendem úgysem lehet egy pesti panelban, de mégis. Próbálkozom néha...

Kellemes este volt, bár sajnos csak a legvégén alakult ki igazán jó légkör - tapssal, kis énekelgetéssel, mosollyal, felszabadultsággal.
Örülök, hogy elmentünk.