Kedd - Székesfehérvár

Ezt a bejegyzést eredetileg nem ide írtam, hanem levélben írtam meg valakinek, de gondoltam, ha már egyszer megírtam, akkor nem húzom az időt az újraírással, bemásolom ide, mert itt úgysincs benne semmi személyre szóló, és így legalább nem "húzom vele az időt", de ki se marad az elmesélése. :)
Szóóóval
A mostani „mese” Székesfehérváron játszódik, és hát hogy - hogy nem, már megint Paddy and the Rats koncert köré fonódik. :)
Kedden (2009. 05.05.) suli után rögtön a Déli pályaudvarra indultam egy rééégi-régi ismerősömmel/barátnőmmel. Sikerült egy kicsit rákattantanom őt is erre a zenére - a múltkor jött velünk a Külkeres koncertre, és megbeszéltük, hogy a székesfehérvárira is jön majd velünk. Végülis a többség, aki úgy volt, hogy esetleg lejönne velünk, nem jött, szóval Nagival édeskettesben vágtunk neki. Azért akartam mindenképpen lemenni a fehérvári koncertre, mert a Kodolányi napok keretében volt, szóval gondoltam, ha már a mi sulink "szervezi", nehogymárnee. Így legalább megnéztem hol van az iskola székhelye.
Székesfehérváron is most voltam először - nem mondhatnám, hogy sokat láttam belőle, mert kissé célirányosan haladtunk, de azért valamikor majd azt hiszem körbenézek.
Délután 5 körülre volt ígérve a koncert, de mi már 3kor lent voltunk. Egyrészt azért, mert gondoltuk miért ne, másrészt hogy beleszámoljuk az eltévedést is (ami nem volt :)), harmadrészt azért, mert a programleírás alapján úgy gondoltuk, hogy talán más érdekesség is lesz. Meg hát gondoltuk bekerülünk a diákforgatagba és jól érezzük magunk. Hát nem egészen így lett a dolog. Nem nagyon volt forgatag. Teljesen üres volt az épület. Követtük a kiírásokat, hogy megtaláljuk a pálinkkóstolás és a guiness bar helyszínét - két kis pult egy udvarban. Kint lézengett körülbelül 15 ember... Azért kikunyeráltunk magunknak egy-egy pálinkát (minimál alatti adagot kaptunk, de sebaj, úgysem lerészegedni szerettünk volna, csak ha már lehet kóstolni..), aztán úgy döntöttünk, hogy akkor már inkább kiülünk a tópartra. Ott aztán piknikeztünk egyet -májkrémes szendvicsek és keksz - aztán bolondoztunk, nosztalgiáztunk és hülye dalocskákat énekeltünk. Jóóó volt.
Körülbelül 1 óra múlva visszaténferegtünk, hogy megnézzük, többen vannak-e már, illetve megjött-e esetleg a banda. Hátul az udvarban talán 5 emberrel ha többen lettek... visszamentünk az épületbe, aula még mindig üres... bandukolás ki a főbejárathoz - ott megláttam a basszeros srácot. Lelkesen kiloholtunk, pont akkor érkeztek a fiúk. Ők is csak pislogtak, hogy hát ez így ennyi emberrel érdekes lesz... de hát "úgyse nagyon próbálunk" mondták, most akkor legalább.... azért elkeserítő volt. Míg ők összepakoltak, becuccoltak, beálltak, addig az Erika rajzol a nadrágom másik szárára is mintát (az egyik szárát én firkáltam össze pár napja), meg vettünk még 1-1 sört, pálinkát, aztán bohóckodtunk, rohangáltunk, átkötöttük a lábamon a fáslit. (Én is jó vagyok, fájó bokával, lábbal szökdécselek meg ugrálok). Eredeti tervek szerint most se nagyon ugráltam volna, a lábamat pihentetendő, de hát egyrészt nagyon felpörögtem, tudtam, hogy nem bírnám ki minimál-üzemmódban, másrészt úgy éreztük, hogy az aztán az abszolút mélypont lenne, ha még mi is csak üldögélnénk, míg a srácok játszanak. A koncert elejénél még volt egy 5-8 fő csoport a terem szélénél, ők egyszer összeszedték magukat, táncoltak kicsit, de hamar szétszéledtek. Szóval gyakorlatilag ketten voltunk Nagival (illetve még a pasi, aki fuvarozta a fél csapatot, az ott áldogált). Elég gáz volt. Mi viszont széles jókedvvel végigugráltuk az egész balhét - áttáncoltuk-rohangáltuk az egész termet. Nekem az egész olyan nagy mosoly volt, keserű szájízzel. Mert végülis én jól éreztem magam, de közben végig nagyon zavart, hogy most szerencsétlenek azért lejöttek Miskolcról, hogy egy ennyire szarul megszerevezett valamin gyakorlatilag pofára essenek. Na mindegy. A "sofőrük" felajánlotta, hogy ő megy vissza és elhoz minket Pestre, de mi még vaciláltunk. Elkértem itthon a balatoni nyaralónk kulcsát, hogy ha úgy alakulna, akkor oda menjünk "haza". Többszöri meggondolás után végül arra jutottunk, hogy a frásznak sincs kedve hazamenni, nyomás a Balaton. Kérdeztem a fiúkat, hogy ők most merre mennek - ők is a Balcsi felé vették az irányt, de ők Aligára mentek. Meghívtam őket, hogy ha van kedvük, jöjjenek át nyugodtan hozzánk, (Zamárdi-felső és Balatonszéplak-alsó (azaz Zamárdi és Siófok közt) félúton van a nyaralónk) de mondta a Paddy, hogy valószínűleg nem jönnek - nem a szomszédban van, inni szeretne és ha isznak, nem vezetnek.
Szóval ketten nyomás a vonatállomásra. Vettünk jegyet, pont jött a 20:20as vonat, ám nem volt teljesen 100%, merthogy ahol nekünk kellett volna, ott nem állt meg. Kérdeztük a kalaúzt még mielőtt fölszálltunk, hogy jön-e olyan, ami ott megáll, de nem... szóval fölszálltunk majd kitalálunk valamit alapon. Mikor már a vonaton voltunk, akkor is tanácskoztunk egyet a (nem túl okos de legalább kedves) vasutassal, meg beszállt a végén a beszélgetésbe egy bácsi is. Végülis megegyeztünk, hogy hát akkor majd vagy siófokon vagy zamárdiban leszállunk, aztán meglátjuk. Közben beszéltem anyával telefonon. Ő először mondta, h taxizzunk, aztán mikor másodszor beszéltünk telefonon, mondta, hogy hát igen, az lehet, méregdrága... buszt nézett, de elvileg az már nincs, hát akkor stoppoljunk. Erre a felvetésre teljes döbbenettel visszakérdeztem "Anya ezt te mondtad?". Ezen, mint utólag kiderült nagyon jót szórakozott.
Szóval végülis leszálltunk Siófokon a bácsival együtt, aki megmutatta nekünk, hol kérdezzük meg, hátha még megy egy busz. Ment volna, de csak 1,5 óra múlva. Semmi kedvünk nem volt megvárni, úgyhogy elindultunk. Az eredeti gyalogtúra tervet kiegészítettük azzal, hogy a 4sávos út mellett talpalunk kitartott hüvelykujjal és reménykedő mosollyal.
Sosem stoppoltam még, de hát valamikor ilyet is kell... ahhoz képest, az elején mennyi rázott fejet és döbbent tekintetet láttunk a kocsikban, egész hamar felvettek minket. Mondjuk először az az ember sem akarta, de aztán mégis megállt, mi meg futottunk, hogy juhéjj, felvesznek minket. :)) Egy férfi volt, meg a fia (huszonéves srác). Kérdezte, meddig megyünk, mi megmondtuk, aztán mondta, hogy hát addig nem, de Siófok végéig el tud minket vinni. Beszélgettünk - kissé le volt döbbenve, hogy este, lányok, stoppolás - mondta, hogy nem vagyunk normálisak, ne csináljunk ilyet, veszélyes stb. Elmeséltük neki a koncertet meg ilyenek - nagyon rendes fickó volt. Aztán mondta, hogy "ti ittatok!" ezt persze szemrebbenés nélkül, egyhangúan letagadtuk... valahogy nem tűnt jó ötletnek azt mondani, hogy "persze". Egyrészt azért, mert nem voltunk részegek, józanul pont ilyen idióták vagyunk, ha mi összekerülünk, mert így is hülyének nézett minket szerintem, akkor még a részeg libák cimkét is megkaptuk volna, meg mivel akkor már órák (és egy-egy szendvics + további kekszek és üdítő és rágó) "telt" el az ivás óta, nem nagyon éreztük úgy, h ez fontos lenne. Na mindegy. Mindenesetre a fia nagyon kedves volt, mondta, h "vigyük már haza őket", szóval végülis elvittek minket a nyaralónk utcájába. Mikor átértünk széplakra, akkor esett le nekik, hogy mi nem "haza" jövünk ide, hanem nyaralóba, nem vár otthon senki, akkor méginkább meglepődött az apa. Kérdezte, hogy ott a környéken vannak lakók is, ugye? Erre megint szemrebbenés nélkül mondtam, hogy persze, ott az x-edik háznál tudom hogy igen, és így-meg úgy... Hát ez sem volt éppen igaz (körbe mindenütt nyaralók), de Széplakon, meg a környéken már volt olyan ember, akit "vész" esetén lehetett volna riasztani... Szóval egy sor hálálkodás után kiszálltunk, integettünk, ahogy elhajtottak, aztán odasétáltunk a nyaralóhoz, és széles vigyorral - két mázlista, ha összekerül - bementünk. Ettünk egy szerencsétlen adag vacsorát, ittunk fél-fél pohár bort (ezt is Anyai javaslatra - bár tulajdonképpen ő Jager-t javasolt, hogy ha fáznánk (nincs fűtés), de nem akartunk rövidezni). Aztán rádió bekapcs, elő a kártyát - rabló römi és canasta. Éjfél körül takarodót fújtunk és leoltottuk a lámpát, de még 1,5 órán át beszélgettünk.
Másnap reggel Nagi ébresztett "Réka! Negyed 11 van!!" (részemről: "kit érdekel, tudnék még alduni" -de ezt nem mondtam ki) felkeltünk, zuhany, beágyaz, összepakol, indulás haza. Nem tudtuk mikor megy a vonat, de mikor kiértünk az állomásra, pont mondták, hogy érkezik. *már megint a mázli*
Na hát ez elúszni látszott, mert zavartan konstatáltuk, hogy bár mindkét oldalról jön a vonat, mi bizony rossz oldalon állunk. A vonat, ami nekünk kellett volna, a másik oldalon volt, alig pár szerelvényből állt és a peron másik végén szedte fel-tette le az utasokat. Na hát erről ennyit - néztünk egymásra, majd jön másik. Egy percig még álldogáltunk ott szerencsétlenül, aztán - csak át kéne menni a másik oldalra. A másik oldalról jövő vonat még nagyon messze volt, úgyhogy csak átmentünk előtte. Nekem meg megfordult a fejemben "Te, mi van, ha mégis elérjük?", merthogy a vonat még mindig ácsorgott. Na jó, próbáljuk meg - futás indul. Mindketten utálunk futni, nem is nagyon vagyunk belőle jók, nekem a lábam is fájt persze, és hát a peron a "rövid táv"nál jóval hosszabb volt. Nagi többször megállt, feladta, én viszont nem hagytam magam, hiszen ha meglátja a kint álló kalauz, hogy megállunk sétálni, gondoltam tuti, nem vár meg minket szóval néha majd meghaltam, lassítottam, hátraintegettem a Naginak , de mentem tovább. És Megvárt minket a vonat!!! (dacára annak, hogy " a vonat nem vár" :)) Felszálltunk és levegő után kapkodva, lihegve majd kiugró szívvel nevettünk - ennyi mázlit egy útra. Mondjuk utána az egész vonatúton Székesfehérvárig (ott átszálltunk - pont volt vonat) úgy éreztem, majd szétszakad a lábam, de a Nagi kezelte, szóval mire leszálltunk Pesten, már egész rendben voltam...
Hát ez volt a mostani kaland - sok nevetéssel, beszélgetéssel és nulla lábpihentetéssel.