November 30.

Annyira "rég" volt már események tekintetében, hogy nagyon nincs is kedvem írni... de megígértem magamnak.. és most már aztán igazán le vagyok maradva.. borzasztó. :D
Szóóóval...
Mint említettem, szombaton ivászat és egyebek. Ennek hatására elég elvetemült ötletnek tűnt, hogy korizni menjünk, de hála nekem, a dögnek, persze mentünk. :D
Először hárman voltunk Kedvessel és Nyüzsivel. Nyüzsi könnyedén, hozzánk képest profin korizik, de hát ő már egészen manó korában is kint volt a jégen. Én nem vagyok olyan jó, de azért el-elcsúszkálok. :) Kedves viszont most volt először jégen. Mindezt másnaposan és egyáltalán nem lelkesen előadni egy igen vicces jelenet volt. (Mondják, hogy legtisztább öröm a káröröm - nincs benne egy cseppnyi irigység sem.) Persze én nem azért szórakoztam olyan jól, mert tetszett, hogy szegény milyen bizonytalan, hanem sokkal inkább azért, mert annnnyira emlékszem, hogy mit össze szenvedtem én anno. :D Sőt... én már az első kanyarban akkorát estem, mikor először mentünk, hogy hűűűh. :D Ehhez képest Kedves nagyon profi volt. Egyetlen egyszer esett el, mikor középen ácsorgott, mondván, hogy pihen míg mi csúszunk egy-két kört. Röhögött rajta, hogy álltában esett el... Persze a derűs alaphangulat ellenére állítása szerint nagyon szenvedett. Nekünk meg majd' leszakadt a karunk, ahogy fogtuk a kezét két oldalról és meg-megtartottuk. De büszke vagyok, mert mellettünk egyszer sem esett el! :)
Nagyon várta, hogy megérkezzen a haverom. Arra spórolt, hogy jöjjön már, hiszen tudta róla, hogy ő sem tud korizni, és gondolta akkor majd vele foglalkozunk. Ő viszont csak az utolsó 35 percre ért oda. Ez mondjuk nem tartott vissza minket (és szerencsére őt sem) attól, hogy megpróbáljuk megbarátkoztatni a jéggel. :) Ő kicsit jobban ráérzett az elején a dologra, de rettenetesen parázott azon, hogy elesik. Következésképpen el is esett, de ez gyakorlatilag csak egy féltérdre esés vol, ami azért elég lightos. Főleg ahhoz képest, amit én műveltem. :D
Mikor már a fiúk lementek (vagyishogy lekísértük őket) a jégről, mi még felszabadultan róttunk pár kört. Közben egy csomó ember elment, úgyhogy élveztük a félig üres pályán való körözést. Azzal szórakoztam, hogy egylábon csúsztam. Egyszer egyik, aztán másik.. kezek kitár. Vigyorog. :D
Tettem pár kört így, aztán az egyiknél becsúszott egy kis gikszer. Először is volt egy kisebb szántás a jégen, amibe belecsúsztam, másodszor kanyarodni kezdtem egy lábon. Hát azt még nem kellett volna. Ezeknek az együttes eredménye az lett, hogy úgy elestem, hogy a fejemmel is lekoccoltam a jeget. Pedig én kiskoromban jól megtanultam esni, úgyhogy nem tudom mikor vágtam be utlojára eséskor a fejem. Na mindegy, végülis azonnal le lett jegelve, szóval semmi gáz. :D
Persze azonnal felpattantam, mentem tovább (ugyanazzal a módszerrel), 4 méteren belül majdnem megint elestem. :D Nem sokon múlott. Én naggggyon jót nevettem rajta, és gondolom kint a srácok is derültek rajtam, bár a második bénázást állításuk szerint nem látták. Mikor lementünk a jégről, mondtam nekik, hogy Na ííígy kell esni. :) Ahogy mondták "Nagyon jól nézett ki! Volt egy pillanat, amikor teljesen a levegőben voltál, mintha repültél volna." Hát igen.. csak az irány volt rossz. :D
A bal szemöldököm széle sokáig fájt, ha hozzáértem, most már rendben van, a combom viszont még most is érzékeny és szép lilás-sárgás színekben pompázik. Hiába - színes egyéniség vagyok. :D